Egy napon azt kérte az osztálytól a tanárnő, hogy minden osztálytársuk nevét írják föl egy lapra úgy, hogy a nevek mellett maradjon egy kis üres hely. Gondolják meg, mi a legjobb, amit mondani tudnak a társaikról,

és azt írják a nevek mellé. Egy teljes órába telt, mire mindenki elkészült és mielőtt elhagyták az osztálytermet, a lapot átadták a tanárnőnek. Hétvégén a tanárnő minden diák nevét fölírta egy papírlapra és mellé a kedves megjegyzéseket, amelyeket a tanulótársak írtak róla.

Hétfőn minden tanuló megkapta a listáját. Már kis idő múlva mindegyik nevetett. Tényleg? – hallatszott a suttogás… Nem is tudtam, hogy én valakinek is jelentek valamit! – és Nem tudtam, hogy a többiek ennyire kedvelnek – szóltak a megjegyzések.

Ezután senki nem emlegette többé a listát. A tanárnő nem tudta, hogy a diákok egymás közt, vagy esetleg a szüleikkel beszéltek-e róla, de nem is törődött vele. A feladat elérte a célját. A tanulók elégedettek voltak magukkal és a társaikkal.

Néhány évvel később az egyik fiú elesett Vietnamban, és a tanárnő elment a tanítványa temetésére. A templomot megtöltötte a sok barát. Egyik a másik után – akik szerették vagy ismerték a fiatalembert – odamentek a koporsóhoz, és lerótták utolsó kegyeletüket. A tanárnő a sor végén lépett oda és imádkozott a koporsó mellett.

Ahogyan ott állt, az egyik koporsóvivő katona megszólította: Ön a matematika tanárnője volt Mark-nak? Ő igent bólintott. Erre a fiú azt mondta: Mark nagyon gyakran beszélt magáról.

A temetés után összegyűltek Mark régi osztálytársai. Mark szülei is ott voltak és szemmel láthatóan alig várták, hogy beszélhessenek a tanárnővel.

Valamit szeretnénk mutatni – mondta az apa és előhúzott egy pénztárcát a zsebéből. Ezt találták, amikor a fiunk elesett. Úgy gondoltuk, Ön meg fogja ismerni.

A pénztárcából előhúzott egy erősen gyűrött lapot, amelyet nyilván összeragasztottak, sokszor összehajtogattak és széthajtottak már. A tanárnő – anélkül, hogy odanézett volna – tudta, hogy ez egyike volt azoknak a lapoknak, amelyeken a kedves tulajdonságok álltak, amelyeket az osztálytársak írtak Markról.

Nagyon szeretnénk Önnek megköszönni, hogy ezt a feladatot adta az osztálynak – mondta Mark anyja. Amint látja, Mark nagyon megbecsülte.

A többi régi tanítvány is összegyűlt a tanárnő körül. Charlie elmosolyodott és azt mondta: Nekem is megvan még a listám. Az íróasztalom felső fiókjában őrzöm.

Chuck felesége pedig így szólt: Chuck megkért, hogy a listát ragasszam be az esküvői albumba. Az enyém is megvan még – mondta Marily. A naplómban tartom.

Ekkor Viki, egy másik osztálytársuk a zsebnaptárát vette elő, és megmutatta a használattól megkopott és foszladozó listát a többieknek. Mindig magamnál hordom – mondta Viki, és hozzátette: Meg vagyok győződve, hogy mindnyájan megőriztük azt a listát.

Embertársainkkal való együttélésünkben gyakran elfeledkezünk arról, hogy minden élet véget ér egy napon és senki sem tudja, mikor jön el ez a nap. Ezért kellene megmondanunk azoknak az embereknek, akiket szeretünk és akikért aggódunk, hogy fontosak a számunkra.

Addig kell ezt megmondani, amíg nem késő.

Forrás: Laudetur.hu

Ha tetszett a cikk, oszd meg másokkal is!