A természet nagy tanítómester. Az évszakok körforgásával hűen szemlélteti, hogy az élet a folyamatos változásról szól, ám az átalakulásnak mindig megvan a maga ideje és üteme. Tavasz, nyár, ősz, tél, egyik sem különb vagy szebb a másiknál.

„A világ végétől kilenclépésnyire, de az is lehet, hogy tízre, volt egy hegy. A hegy mögött egy icipici patakocska folydogált, amiben mákszem nagyságú halak játszadoztak, s olyan kicsi békák ugráltak a partján, hogy csak a szél és a falevelek látták őket.

A hegy se volt valami óriási, a verebek gyalogláb másztak át rajta, s mikor a túlsó felére értek, még akkor is kedvük volt ugrándozni. Nem lehetett nagyobb, mint egy jókora kavics. De igazi hegy volt, s igazi volt az a cérnaszálnyi ösvény is, ami a hegytől az erdőig vezetett.

Ez az erdő már nem volt olyan kicsi, mint az ösvény, a hegy és a patak, akkora lehetett, mint mifelénk az erdők. Vidám élet volt az erdőben, de legvidámabban négy testvér élt, akiknek az erdő közepén volt a házuk. A négy testvér neve: Tavasz, Nyár, Ősz, Tél.

Azt elfelejtettem megmondani, hogy mindez a világ elején volt így, a világ elejétől is csak tíz évig és három napig. Mert tíz esztendő és három nap múltán a négy testvér összeveszett. Azt hiszem, azon vesztek össze, hogy melyik madár tud nagyobbat ugrani: a veréb vagy a rigó?

A Tavasz és a Nyár azt mondotta, hogy a veréb, az Ősz és a Tél azt mondta, hogy a rigó. Hiába kérdezték a lepkéket, az ösvényt meg az icipici kis patakot, egyik se tudta megmondani, melyiknek van igaza.

Így történt aztán, hogy a Tavasz így szólott testvéreihez: – Ezen mi elveszekednénk a világ végéig is. Én hát inkább elmegyek közületek.- Ezzel aztán el is indult, át a kis ösvényen, át a kavics nagyságú hegyen és az icipici patakon, míg csak a világ közepére nem ért.

Beletellett vagy három hónap, amíg visszajött az erdőbe. Akkor aztán eldicsekedett testvéreinek, hogy mennyire örültek neki az emberek. Mindenki azt mondotta, hogy a Tavasz a legszebb a világon.

Ezt bizony nem hagyta a Nyár. Ő is útra kelt, s ő is dicsekedve tért vissza. – Énhozzám bizony úgy szóltak az emberek: “Te vagy a legjobb, te vagy a legkedvesebb! Te érlelted meg a búzánkat, hogy lisztet őrölhessünk belőle, hogy kenyeret süthessünk a lisztből…”

“Hát ha így van, én is útra kelek” – gondolta az Ősz. S nem is gondolta kétszer, túl volt már az erdőn, hegyen, patakon. Aztán mikor visszatért, így szólt: – Láttátok volna, hogy örültek nekem az emberek! Nem is csoda, mert teli tarisznyával mentem közéjük, vittem nekik szőlőt, diót, almát, körtét.

A Tél se hagyta magát, ő is útnak indult, szaladtak előtte a szelek, hogy hirtelen vigyék érkezését. Visszafelé is pajtásaival, a szelekkel jött, s álló nap arról mesélt, mennyire örültek a gyerekek a hónak és a jégnek, s mennyi ágat tördelt az erdőben, hogy legyen mivel fűteniük a szegényeknek.

Álló napig ezt mesélte, de már csak ketten hallgatták: a Nyár és az Ősz, mert a Tavasz közben újra útra kelt, s azóta is így vándorolnak, mióta világ a világ.”

Zelk Zoltán: Négy vándor

Nézőpont kérdése, hogy ki melyik évszakot szereti jobban, de hogy mindegyik évszakban találhatunk szépségeket, azt senki sem vitatja. Ahogyan a természet átalakul az évszakokkal, úgy az emberek is változnak, néha egyik pillanatról a másikra, máskor pedig fokozatosan.

Semmi nem örök, csak a változás. Amikor felfedezzük a folyamatos átalakulást önmagunkban, akkor toleránsabbá válunk mások változásaival szemben is. Minden egyes alkalommal, amikor találkozol valakivel, jusson eszedbe, hogy mindenki tud valami olyasmit, amit te nem. Ha nyitottan, kíváncsian fordulsz felé, megláthatod a benne rejlő csodás szépségeket. Persze csakis az ő ütemében tárja fel neked, ezért légy vele türelmes. 🙂

Ha tetszett, oszd meg másokkal is!