Nem rohantam tovább


Az Interneten bóklászva találtam egy történetet Istvántól, melyet úgy gondolom, hogy minél több embernek olvasnia kellene. Az engedélyével megosztom Veletek: “Beállok a benzinkútra tankolni. Kutas odajön, segíthet-e.


Mondom, nem, megoldom. Általában érteni szokták elsőre. Ez nem. Elkezdi felhajtani az ablaktörlőket, hogy ő majd lemossa az ablakot. Odaszólok neki, hogy úgyis lemosatom az egészet hamarosan. Eloldalgott. Végre.

Teletankolok, kártya a kezemben, mennék fizetni. Odalép egy 60 év körüli, alacsony bácsi. Ah, még ez is. Már kezdtem magamban szőni a poént, hogy ha van kártyaleolvasója, akkor egy ezrest átutalok. Merthogy elsőre kéregetőnek látszott.

bácsi: Elnézést, kérdezhetek valamit?
én: Kérdezzen. De pénzt biztosan nem tudok adni, hacsak…

bácsi: (elővesz egy cetlit a zsebéből, rajta alig olvashatóan, megkopva egy cím) Meg tudja mondani hol van ez az utca?

én: Így hirtelen nem, de várjon, megnézzük térképen (térkép elő, autó lezár, kis keresgélés). Meg is van! Itt továbbmegy egyenesen, majd a negyedik utcánál jobbra fordul, aztán balra a második keresztutcánál lesz valahol. De mehet busszal is. 1 megálló, és utána kis séta.

bácsi: Biztosan nem találnék oda. Erdélyből jöttem.
én: (nézek rá gondolkozva) Várjon meg itt, kifizetem a tankolást, és kitaláljuk!

Bementem a kasszához. Végig azon gondolkoztam, hol van ebben az átverés. Mit keres ő itt? Megszökött? Hogy jutott el idáig? Miért nem várta itt senki? Legálisan van az országban? Vagy csak valami helyi csöves, és ezt a sztorit mondja el mindenkinek? Visszamentem az autóhoz. Még mindig ott volt.

Szkeptikus voltam.

én: És kije lakik ezen a címen?
bácsi: A lányom. És szeretném látni az unokáimat is…

Láttam, amint a könnyeivel küzd. Najó. Mondtam neki, hogy szálljon be, elviszem. Kocsival egész hamar ott voltunk. Egy társasház volt a címen. Kérdeztem, mi a vezetékneve a lányának. Kerestem a kaputelefonon… Semmi.

Aztán rájöttem, biztos férjnél van, és az ő nevét kéne keresni. Azt így nem tudja, de ha felsorolom amik ki vannak írva, akkor abból lehet hogy ki tudja választani. Nézek rá furán.

Végül elkezdtem felolvasni a kapucsengőkre írt neveket. Egyszer csak megállít. “Ez lesz az!” – mondja határozottan. Gyanakodva nézek. Hát akkor csöngessünk be, egy próbát megér. Nagy sokára egy női hang veszi fel. Vázolom neki a helyzetet. Kis csönd, majd tétovázva azt mondja, lejön a kapuhoz. Nemsokára megjelenik egy 35 körüli nő. Kinyitja a kaput, majd meglátja a bácsit. Felkiált: “Papa! Jézusom!”. Majd átölelik egymást.

Közben próbáltam felfogni, hogy mi történik, mibe csöppentem. Kis idő után a nő megkérdezte, ki vagyok én, és hogy kerül ide az apja. Először azt hitte, én hoztam Erdélyből, aztán elmeséltem a full sztorit. A bácsit kérdeztük, de nem tudta összefüggéseiben elmondani, hogy került Budapestre. Előtte a kocsiban már próbáltam, de akkor sem tudta érthetően elmesélni, most a meghatódottságtól még annyira sem. Hagytam inkább. Néztem őket. Boldogok voltak.

Elkezdtem elköszönni. A nő pénzt akart adni, hogy dehát a benzin, meg a minden. Hárítottam. A bácsi azt mondta: “Köszönöm! Isten áldja meg a jó lelkéért!”.

Majd elbúcsúztam.

Hazaértem. Leültem a kanapéra, percekig csak néztem magam elé. Budapesten születtem, itt nőttem fel. Nekem teljesen természetes, hogy sok ház van, sok utca, autók, buszok, villamosok, és sok ember. Lehet, hogy ez a bácsi egész eddigi életét egy olyan erdélyi falvacskában töltötte, ahol 2-3 utcánál nincs is több. Ha így van, akkor elég komoly “élmény” lehetett neki egy nagyvárosba érni, ahol folyamatosan történik valami, és az emberek közönyösen rohangásznak el egymás mellett.

Örültem, hogy ez alkalommal én nem rohantam tovább.”

Angelday Józsi írása Erdélyről — pár óra különbséggel posztolta. Érdemes elolvasni!

Forrás: http://sound.freeblog.hu/archives/2010/08/16/nem_rohantam_tovabb

. . . a cikk a szívünkhöz beszél . . . a könnyeim válaszoltak.

Ha tetszett, ne rohanj tovább Te se, és oszd meg másokkal is!