Az élet iránti kíváncsiság mindig új utakra vezet minket, ezért megéri kockáztatni, de a kíváncsiság szellemi vaksággal párosulva egy bizonyos ponton túl veszélybe sodorhat. A hópelyhek így jártak:

„A nap éppen lement, mikor az erdő felett elkezdett esni a hó. No, anyó – mondta varjú apó a feleségének a nyárfahegyben -, azt hiszem, holnap fehér abrosznál esszük az egérpecsenyét. Nemsokára a búzamezők fölött kezdtek táncolni a hópihék.

– Gyertek, gyertek – csalogatták őket a szántóföldek -, jó ám a vetésnek a puha hó. Az tart meleget a búzaszemnek, hogy meg ne fagyjon a földben. A falu már rég elcsendesedett, mire a felhők odaértek föléje.

– No, ezt a falut megtréfáljuk – mondták a hópelyhek. – Reggel maga se ismer magára, olyan fehérre meszeljük még a háztetőket is.

Voltak kíváncsi hópelyhek is. Messze az ég alján nagy világosság látszott. Ott a város lámpái világítottak, s ezek a kíváncsi hópelyhek a várost akarták látni.

– Majd meglátjátok, hogy megbecsülnek ott minket – mondták a falura, mezőre hulló testvéreiknek. – Még székkel is megkínálnak, talán hintóba is ültetnek.

Azzal a kíváncsi hópelyhek elszálltak a város fölé, s ott lehullottak a háztetőkre, az utcákra, a terekre. Alig várták a reggelt, hogy szétnézzenek a városban.

De mire kireggeledett, akkora a hópelyheknek beesteledett. Jöttek a hóhányó munkások, megkínálták a havat seprűvel és lapáttal. Aztán rakásra rakták, úgy hordták ki a városból.

Lekotorták a havat a tetőkről is, és elsárosodva vitték a többi után. Mire delet harangoztak, locspocs lett a városi hóból. Így járták meg a kíváncsi hópelyhek!

Az erdők, mezők hava pedig tavaszig megmaradt ragyogó fehéren.”

Móra Ferenc

Az élet iránti kíváncsiság mindig új utakra vezet minket, ezért megéri kockáztatni, de a kíváncsiság szellemi vaksággal párosulva egy bizonyos ponton túl veszélybe sodorhat.

Ha tetszett, oszd meg másokkal is!