Volt egyszer egy kisfiú, aki azt szerette volna megtudni, hogy mit kell csinálnia annak érdekében, hogy mindenkit egyformán tiszteljen és szeressen. Ezért elment egy bölcs emberhez, aki a következő tanácsot adta neki:

– Menj és keress egy gyümölcsfát! Ott …majd megtalálod a választ.

A bölcs tanácsát megfogadva el is ment egy gyümölcsfához és letelepedett a tövében. Nemsokára egy alma hullott alá, ami pont a fiú ölébe esett.

Telt-múlt az idő, s egyszer csak jött két másik gyerek, akiknél botok voltak, melyekkel a fához érve elkezdték csapdosni az ágait és tépdesték a leveleit. Majd ők is leültek a fa árnyékába pihenni, s az ő ölükbe is hullott egy-egy alma.

Nemsokára emberek jöttek fűrésszel a kezükben és elkezdték levágni a fa ágait, s végül az egész fát kidöntötték. Munkájuk végeztével ráültek a fára és nekiláttak megenni a még maradék almákat.

A kisfiú nagyon elszomorodott, s amikor mindenki elment, megkérdezte a fától: – Én leültem az ágaid alá és adtál nekem gyümölcsöt, hiszen én nem ártok senkinek, így ezt megértem. Jött a másik két fiú, akik bottal ütlegeltek és letépdesték a leveleidet, és mégis adtál gyümölcsödből. Ezt is valahogyan elfogadom. De azt semmiképpen fel nem foghatom, hogy azoknak is adtál gyümölcsödből, akik az életedre törtek.

Miért? – Mert ez az én természetem! – válaszolta a fa. Én azért vagyok, hogy gyümölcseimmel másokat szolgáljak.

“Időt kell szakítanod embertársaidra, tégy valamit másokért, ha még oly apróságot is — valamit, amiért fizetséget nem kapsz, csupán a kitüntető érzést, hogy megtehetted. Nem tudom mi a sorsod, de egy dolgot tudok: csak azok lesznek igazán boldogok, akik keresték és megtalálták hogyan lehet másokat szolgálni.” Albert Schweitzer