“Alaposan téved, aki azt hiszi, hogy meg tud lenni önmagában is, hogy nincsen szüksége senkire; de még nagyobbat téved az, aki úgy gondolja, hogy őnélküle nem lehetnek meg a többiek.” Francois de La Rochefoucauld

Napsütötte erdőszélén volt egy tisztás, ahol számtalan virág pompázott. Egyik szebb volt, mint a másik. Amikor a nyári Nap reggelente rájuk sütött, még a napsugarak is elszégyellték magukat, mert olyan csodás, színes ruhákban illegtek-billegtek, amint a pajkos szellőcske megsimogatta őket. Gyönyörű látvány volt a sok, szép virág. Ha az ember arrafelé sétált, azt gondolhatta, a virágok legnagyobb harmóniában élnek egymással, és minden rendben van.

De volt egy sárgaruhás virág, aki mindig félrehúzódva állt a többiektől és különc módon viselkedett. Lenézte társait, nem beszélgetett velük. A virágok többször is megpróbálták, hogy barátkozzanak vele vagy közösen itassák nektárjukkal az arra repülő méheket. Ilyenkor a sárgaruhás virág még csak válaszra sem méltatta társait. Fejét felszegve, durcásan állt, és úgy tett, mintha ő lenne az egyetlen virág, akinek mindenki lesi a kegyét.

Lassan a virágok beletörődtek, hogy társuk dölyfösen viselkedik, lenézi őket. Igaz ez nagyon fájt nekik, de nem tudtak ellene tenni semmit. Egy idő után már ők sem foglalkoztak vele.

A sárgaruhás virág azt hitte, hogy mindig ilyen jó sora lesz, és nem szorul rá másokra. Talán még abban is reménykedett, hogy egy nap őt fogják megválasztani a virágok királyává. Titkon már tervezgette királyságának az időszakát. Elhatározta, hogy csak olyan virág lehet a közelében, akinek van sárga ruhája. A többi virágot száműzi messze vidékre, hogy még csak ne is lássa őket. Aki pedig vele marad, az szolgája lesz élete végéig.

Így szövögette uralkodói álmait, amíg egyik délután az égen hatalmas, sötét viharfelhők kezdtek el gyülekezni. Hamarosan olyan sötét lett, mint este. Az orkán erejű szél félelmetesen csavargatta a környék fáit, mintha csak ki akarná tépni őket tövestől. Dörgött, villámlott, és mintha dézsából öntötték volna, eleredt az eső. Szerencsére a virágok oltalmat leltek a sűrű bokrok mellett. Összekapaszkodva várták a vihar végét.

Csak a sárgaruhás virág állt egymagában, távol társaitól. Nem volt semmi, ahová behúzódhatott volna. Vékonyka szirmait cibálta a szél, és rángatta jobbra, balra. Egy idő után a huncut szélfiúk úgy rákaptak, hogy félő volt, ledöntik a lábáról, és felkapják, világgá röpítve. Gyönge kis szára már alig bírt ellent állni a támadásainak. Érezte, ereje egyre fogy, és nincs remény, hogy túlélje a vihart, ha csak valaki nem segít.

De kire számíthatna ebben a cudar időben? Hiszen nincsenek barátai. Mindenki elfordult tőle. Kár volt olyan dölyfösnek lenni, talán akkor most a virágok tudnának segíteni. Igaz nekik sem könnyű, de együtt könnyebb lenne átvészelni ezeket a nehéz perceket.

A sárgaruhás virág nem mert segítséget kérni a bokor mellett vacogó társaitól. Tudta jól, nagyon csúnyán viselkedett velük, és ezért most nem számíthat segítségre. Meg is illetné, de a virágok között volt egy öreg vadrózsa, aki megsajnálta, és odasúgta társainak:

– Nézzétek szegényt! Mindjárt elpusztul ebben a nagy viharban. Segíteni kellene rajta. Nem minden virág fogadta lelkesen a vadrózsa javaslatát.

– Mi is alig állunk a lábunkon. Mindjárt feldönt bennünket a szél. Különben is milyen nagyképű, dölyfös volt a vihar előtt. Még arra sem méltatott bennünket, hogy válaszoljon kérdésünkre. Most csak szenvedjen ebben a nagy viharban! – mondta az egyik virág belekapaszkodva a vadrózsa ágaiba.

– Igazad van – jegyezte meg a mellette álló – de azért én is sajnálom. Mégis csak virág, és a társunk. Élénk vita alakult ki a virágok között. Egyik védte és segíteni akart rajta, de a másik ellene volt. Végül a vitát az öreg vadrózsa döntötte el.

– Azt javaslom, feltétlen segítsünk rajta! Ha még sokáig vitatkozunk, nem lesz kinek segítsünk. Amikor majd újból melengetően süt a Nap, akkor ráérünk ezt megvitatni. Különben is szerintem ebből a viharból a dölyfös virág sokat tanulhatott. Ha van egy kis esze, akkor megtanulhatta, igaz barátok, társak nélkül nehéz boldogulni a világban. Siessünk, nyújtsuk karunkat feléje!

A virágok erre mind egyszerre nyújtották kezüket a sárgaruhás virág irányába, aki azonnal, gondolkodás nélkül megragadta a legközelebb lévő virág karját, és szorosan hozzájuk bújt. Összekapaszkodva átvészelték a vihart. Igaz megtépázva, vizesen, de mégis csak éltek, és mosolyogva fordították orcájukat a cirógató napsugarak felé, hogy megszárítkozzanak.

Ettől a naptól kezdve a sárgaruhás virág is megváltozott, soha többé nem volt dölyfös, különc a társaival. Amíg csak a nyár és a jó idő tartott boldogan éltek az erdő szélén. Ősszel lehullatták szirmaikat, hogy téli álomra hajtsák fejüket. De tavasszal újból előbújtak a száraz avar alól, hogy elkápráztassák színükkel és illatukkal az erdőn, mezőn sétálókat.

Adalberto – Apáti Kovács Béla írása

Ha tetszett, oszd meg másokkal is!