Te csak légy önmagad!


Egy molnár és a felesége elültettek a patak partján egy pici magocskát. Nem telt el sok idő, és máris lehetett látni, amint az első zöld hajtás szelíden kibújt a földből. A fa, ami tulajdonképpen még egyáltalán nem volt…


egy igazi fa, először pillantotta meg a napot. Érezte levélkéjén a nap sugarainak melegét, és feléje nyújtózott. Köszöntötte a maga módján, boldogan hagyta magát beragyogni és csodaszépnek találta, hogy a világon van és növekszik.

– “Nézd csak, hát nem kedves a mi fácskánk?!” -szólt a molnár a feleségéhez.
– “Igen kedvesem, ahogy mondod, szép fa.”

A fa elkezdett növekedni, nagyobb és magasabb lett, mindig tovább nyújtózott a nap felé. Érezte a szelet és az esőt, élvezte a meleget és a biztos talajt a gyökerei körül, és boldog volt. Valahányszor a molnár és a felesége eljöttek, hogy megnézzék, megcsodálják és szépnek nevezzék, jól érezte magát. Mert valaki szerette őt, ápolta, gondozta és vigyázott rá. Nem volt egyedül a világon. Így megelégedetten növekedett, és nem is akart semmi mást, mint élni és növekedni, érezni a szelet, az esőt, a földet és a napot. Azt, hogy szeretik, és ő is szeretni akart másokat.

Egyik napon észrevette a fa, hogy különösen jó érzés volt egy kicsit oldalra nyújtóznia, mert onnan jobban sütött a nap a leveleire. Így aztán egy kicsit balra kezdett nőni.

– “Nézd a mi fánk ferdén nő!” – mondta a molnár a feleségének. – “Mióta szabad a fáknak ferdén nőniük, méghozzá a mi kertünk végében? Pont a mi fánk! Hozd csak az ollót, hogy egyenesre nyessük a fát!”

A fa keservesen sírt. Az emberek, akik őt eddig olyan szeretettel gondozták, akikben bízott, levágták ágait, amelyek közelebb voltak a naphoz. Ettől kezdve nem nyújtotta ágait a nap felé.

– “Ugye milyen jó kis fa a miénk?!” – mondta a molnár a feleségének.
– “Bizony kedvesem, igazad van, a mi fánk egy jó fa.”

A fa kezdte érteni a dolgot. Ha azt csinálta, ami kedvére volt és örömet okozott neki, akkor szemmel láthatóan rossz fa volt. Akkor volt csak kedves és jó, ha azt tette, amit a molnár és felesége elvártak tőle. Ezért aztán egyenesen fölfelé nőtt, és vigyázott arra, nehogy még egyszer ferdén nőjön.

– “Nézz oda, a mi fánk szégyentelen gyorsasággal nő a magasba. Illik ez egy igazi fához?” – mondta a molnár a feleségének, majd gyorsan hozta az ollót, és visszavágta az ágakat.

Ezen az éjszakán nagyon sokáig sírt a fa. Miért vágták le csak úgy az ágait, amik nem tetszettek?

A fa dacos lett. Nos jó, ha a magasba nem lehet, akkor majd széltébe növök. Majd meglátják, mire mennek vele. Végül is, ő csak növekedni akart, érezni akarta a napot, a szelet, a földet, örömre vágyott és örömöt akart adni. Bensőjében egészen pontosan érezte, hogy a növekedés helyes dolog, így hát most oldalágakat hajtott.

– “Hát ezt nem tudom megérteni” – morgott a molnár a feleségének – “képzeld csak, a mi fánk egyszerűen csak széltében növekszik. Illik ez? Ezt nem engedhetjük meg neki, újból helyre kell nyesnünk.”

A fa már nem tudott sírni, nem volt több könnye. Abbahagyta a növekedést. Már nem volt öröm számára az élet. Mégis, úgy tűnt, most legalább tetszik a gazdáinak. “Ha az egész már nem is okoz igazi örömöt nekem, de legalább szeretnek.” – gondolta fásult beletörődéssel a fa.

Sok évvel később arrafelé járt egy kicsi leányka az apjával. Közben a fa felnőtté vált, a molnár és felesége büszkék voltak rá, mert “igazi, tisztességes, szép szabályos formájú” fa lett belőle. A kicsi leányka megállt a fa előtt.

– “Apa szerinted is szomorúnak látszik ez a fa?”

– “Nem tudom, amikor kicsi voltam, mint te, még én is láttam, hogy egy fa örül vagy szomorkodik. De ma már ezt nem látom.”

– “Apa, a fa tényleg szomorúnak látszik, biztosan senki sem szereti igazán. Nézd csak, milyen rendesen nőttek az ágai. Azt hiszem, egészen másként akart volna nőni, és ezért szomorú most.”

Amikor a leányka látta, hogy senki sincs a közelben, gyöngéden simogatni kezdte a fa kérgét. Közben halkan suttogta: “Én szeretlek téged kedves fa. Veled vagyok. Ne add fel, te csak légy önmagad!”

Együtt élték át a csodát, ahogy a fa nagyon óvatosan, először félénken és tétován, majd kicsit bátrabban, végül erőteljesen növekedni kezdett. Telve életörömmel görbén lefelé növesztette ágait, mintha először csak hajladozni akarna, és kinyújtóztatni a tagjait. Azután oldalirányba növelte ágait, mintha az egész világot a karjaiba akarná zárni, majd a magasba, hogy mindenkinek megmutassa, milyen boldognak érzi magát.

A molnár és felesége alig hittek a szemüknek, mégis csendes örömmel figyelték, ahogy a fa kivirult attól, hogy a leányka mindenért megdicsérte, amit az csak növesztett magán. Legjobban a leányka örült, hogy az ő fája mindazoknak, akik megcsodálták, bátorságot és kedvet adott az élethez.

Kedves Olvasóm! Te se add fel, csak légy önmagad! Növekedj, ahogy szeretnél, és hagyd meg ugyanezt másoknak is! No és ne felejtsd el a dicséret és a biztatás erejét!

Ha tetszett, oszd meg másokkal is!

4 hozzászólás:

  1. Köszönöm Ildi Neked ezt megható és bölcs történetet.

    • Energildi

      Szívesen. Egyik ismerősömtől kaptam és megosztottam. 🙂

  2. Nagy Rudolf

    Ez szép, felemelő történetke, gyönyörű befejeződéssel, ami feloldja a keserű csalódásokat.
    Van még a szerzönek több ilyen meséje?
    Elkelne időnként egy-egy.

    • Energildi

      Kedves Rudolf!

      Örülök, ha neked is tetszett a történet, igyekszem minél több “tanmesét” összegyűjteni a blogomon.
      Sajna nem sikerült kiderítenem, hogy ki a szerző, körlevélben kaptam én is.