Esik eső, jaj, jaj, jaj, mindjárt itt a zivatar. Tüzes villám cikázik, aki nem fut, megázik – mondja a mondóka. No, engem elkapott rendesen, csuromvizes lettem a szakadó esőben. Száradok, és közben újra eszembe jutott, hogy:

„Milliók vágynak a hosszú életre, vagy akár a halhatatlanságra, de fogalmuk sincs, mit kezdjenek magukkal egy esős vasárnapon.” Susan Ertz

„Örülj, ha esik az eső, mert ha nem örülsz, akkor is esik.” Valóban érdemesebb elfogadni az adott, épp történő valóságot, és megkeresni a jó oldalát, mint hiábavalóan bosszankodni azon, amin úgysem tudunk változtatni. Ha nem is mindig örülök az esőnek, az eső illatát és hangját szeretem, a nyári melegben kimondottan felfrissít, az alábbi tanmese pedig minimum elgondolkodtató.

A megszeppent esőcsepp

Vad vihart tombolt azon a délután, és több millió társával együtt egy apró esőcsepp hullott alá az égből… Ámde ez az esőcsepp remegett, mint a nyárfalevél, úgy félt. Csak hullott, hullott, alá a mélységbe, és rettegett, hogy mi lesz, ha földet ér. Erre gondolt: Mi fog velem történni, ha az óceánba hullok? És mi lesz, ha a földre fogok esni?

Ahogy zuhanás közben ezen törte a fejét, egyszer csak meglátogatta őt a villám. Nem volt nagy, mennydörgő, csak kicsiny szikra, mint a gyufa, mikor meggyullad. Megkérdezte, hogy mi bántja az esőcseppet, majd hangosan felnevetett.

– Milyen buta vagy te, esőcsepp! – mondta neki. – Attól félsz, hogy mi lesz veled, ha leérkezel? Hiszen a te életedben pont az a legfontosabb. Mit gondoltál, hogy életed végéig szundikálhatsz a felhőben, közel a Naphoz, és süttetheted a hasadat? És hol marad a tanulás?

– Én nem akarok tanulni! – duzzogott az esőcsepp. – És miért nem mondta nekem senki, hogy mi lesz velem odalent? Senki sem tudja?

– Dehogynem. – mondta a villám. – De kinek hinnéd el, hogy nem történhet veled semmi baj, ha nem saját magadnak? Ha beleesel az óceánba, akkor eggyéolvadsz a testvéreiddel, és hatalmasabb leszel a leghatalmasabb viharnál is, a leghangosabb villámnál is. Hajókat vihetsz a válladon, és delfinekkel lubickolhatsz. Ha a földre érkezel, bejárhatod a mélyben megbúvó barlangokat, titkos helyeket, és eljuthatsz a Föld gyomrába, lehetsz folyó, patak az erdő mélyén, és ami csak akarsz.

Az esőcsepp kíváncsisága kifogyhatatlan volt.

– És mi lesz aztán? – kérdezte. – Mi lesz, ha már mindent bejártam, voltam tenger, kis patak, és folyó? Mi lesz aztán?

A kis villám elmosolyodott.

– Akkor? Akkor majd újra átadod magad a Napnak, megmártózol a fényben, aztán elalszol, és mire felébredsz, újra egy felhőben találod magad, aztán kezdődik minden elölről. Ugye, hogy nincs mitől félned? De most mennem kell.

Ahogy kimondta, a villám ragyogóan felszikrázott, búcsúzóul mordult egyet, és tovatűnt. Az esőcsepp pedig lenézett maga alá, majd becsukta a szemét.

– Vár a tenger. – suttogta boldogan.

Singin’ in the Rain (Ének az esőben) című filmmusical címadó dala, Eugene Curran Kelly, azaz Gene Kelly önfeledt tánca és éneke is idekívánkozik, mert mindig jobb kedvre derít. Ha előtör belőlem a gyermeki én, akkor ugyanígy beletrappolok a pocsolyákba, és újra esőtáncot járok, bőrig ázva. Persze Gene Kelly utánozhatatlan, de olyan jó néha gyerekké válni. 🙂

Ahogy Paulo Coelho mondja:”Aki látni szeretné a szivárványt, annak meg kell tanulnia szeretni az esőt.” Nem olyan nehéz, élvezni fogod, próbáld csak ki!

Ha neked is jobb kedved lett, oszd meg másokkal is!