“Az élet színes, olyan, mint a tarka szivárvány. Benned is ezerféle szín van, ezerféle lehetőséggel. S mind ezt a sok-sok színt, ezt a sok-sok lehetőséget felszínre tudod hozni magadban.” Egy napon a színek arról vitatkoztak, hogy…


ki is ér a legtöbbet?

A sárga azt állította, hogy a nyertes csak ő lehet. A napfény, sok virág és gyümölcs az ő színét hordja. Az irigységről persze mélyen hallgatott, de a sárgadinnyét büszkén emlegette.

– Na! Mindenki jegyezze meg, hogy én, a Kék vagyok a legfontosabb mert én a tenger színe vagyok, és a szem színe is lehetek. Nekem is vannak híveim a gyümölcsök és virágok között.

– Na persze! – replikázott Piros. – Mindenki maradjon csendben, most rólam beszéljünk. Én jelzem a szeretetet és szerelmet. A tüzet én festem meg. Követőim nekem is vannak a gyümölcsök és virágok között.

– Most aztán elég legyen! Miért nem rólam a Fehérről beszélünk? Hisz én vagyok a szűzies ártatlanság, a tiszta lélek jelképe.

– Ha egy kisgyerek orvost lát, sírva is fakad félelmében az is miattad, a Fehér miatt van! dörmögte Fekete.

– Hallom mit morogsz! Te… te… aki maga a sötétség, a gyász, a félelemmel teli éjszaka. Tőled is sokan félnek! – közölte mérgesen Zöld. Feketét majd megütötte a guta.

– Ne gondold, hogy nyerhetsz! Tudod minek a színe vagy te? Az éretlen gyümölcsnek, vagy esetleg a kerítésnek.

– Nana és a remény? Annak is én adom a színét!
Sárga és Kék csitítani kezdte őket.

– Fogjunk inkább össze. Mi ketten például helyettesíthetjük a Zöldet, mikor nem ér rá.
– Tééényleg! A Kék és A Sárga összekeverve Zöld – ismerték el a többiek. Most kezdődött az igazi hangzavar. Minden szín azt találgatta, kivel kellene párt alkotni ahhoz, hogy legyen barna,… lila… rózsaszín…

De ekkor kitört a zivatar, elmosta a színeket, és egy nagy zavaros pocsolya lett belőlük. Tudjátok mi mentette meg őket? A zivatar után az égbolton megjelent egy hétszínű híd. Azóta minden zápor után láthatjátok. Ő őrzi a színeket, hogy soha ne tűnhessenek el. Ezt a gyönyörű hidat úgy nevezik szivárvány! Ne felejtsétek el, hogy egyik szín se különb a másiknál, mindegyik színnek megvan a létjogosultsága, hisz minden színre szükség van, hogy a szivárvány csodája teljes szépségében kibontakozhasson.

Ha sok eső esik, és bőrig ázom, akkor azzal a mondással csitítom a nem tetszésem, hogy az eső a szivárványt megelőző esemény. 🙂 A szivárvány pedig mindig emlékeztet rá, hogy bár mindannyian eredendően mások, egyediek, megismételhetetlenek vagyunk, különbözünk, de mégis ugyanazok vagyunk, – emberek. Ugye?

“Minden emberre szükség van, hiszen mindenki egy szín az élet palettáján.” William Shakespeare

Az egészséges rivalizálás, versengés sokunkat motivál, de ha valaki úgy igyekszik különb lenni másoknál, hogy a saját erényeit felmagasztalja, a másokét pedig gyengíti, az inkább a kisebbrendűségi érzéseiről, önértékelési zavaráról vall. Ha annyira „különbek” akarunk lenni, akkor inkább arra törekedjünk, hogy különb emberré váljunk tegnapi önmagunknál, és ez által mások számára is áldássá váljunk.

Ha tetszett, oszd meg másokkal is!

Mi a véleményed? Írd meg!

RSS