Amikor csak nézünk, nem biztos, hogy meglátjuk azt, ami a szemünk előtt van, ha pedig nem figyelünk, akkor a zajok elnyomhatják a hangokat. Sokszor észre sem vesszük, vagy nem értékeljük eléggé mindazt, ami számunkra megadatott.

„Egy vándor, aki a boldogságot és a tökéletességet kereste egész életében, az útja során eljutott egyszer egy csodálatos völgybe, ahol az erdő közepén egy kis hegyi tó csillogott. A közeli faluban élő emberek azt mondták, ez a hely a mennyország kapuja, és ha valaki kitartóan és jól figyel, akkor itt meghallhatja az angyalok énekét, és egy kis időre bepillanthat a mennyországba.

A vándor úgy érezte, mindenképpen át akarja élni ezt az élményt, és addig fog a tó partján maradni, amíg ez nem sikerül. Letelepedett hát, és ettől kezdve szinte egész idejét azzal töltötte, hogy megpróbálta meghallani az angyali éneket, és meglátni a kaput.

Nagyon figyelt, nagyon koncentrált, de minduntalan megzavarta őt a természet mozgása, a napsütés, a felhők elsuhanó árnyéka, a virágok színe. Próbálta behunyt szemmel, de akkor is csak a madarak hangja, a szél zúgása jutott el hozzá, nem az égi ének.

Kitartó volt. Kerek egy évet töltött el a tó partján, de nem járt sikerrel. Be kellett látnia, hogy bármennyire is szeretné, nem képes meglátni a mennyországot. Szomorúan eldöntötte, hogy a következő nap továbbindul.

Az utolsó nap leült a szokott helyére a tóparton, és körülnézett, hogy elbúcsúzzon a tájtól. Rácsodálkozott a körülötte viruló táj szépségére, külön-külön megnézte a tarkálló virágokat. Elmélyülten hallgatta a szél zúgását, a sokszólamú madárdalt, és egyszer csak döbbenten hallotta meg a hangokból összeállva az angyalok énekét.

Ámulva nézett körül, és most már látta mindazt, ami egy éve ott hevert előtte: a mennyország kapuját. És ahogy a szél fodrozta a tó vizét, amelyen szikrázott a napfény, ahogy a felhők árnyéka végigsimította a földet: meglátta magát a mennyországot. Csak ült, megrendülten, könnye végig csordult az arcán, és hosszan nézte a csodát.”

“És mégis, ma is, így is, örökké mennyit ad az élet! Csendesen adja, két kézzel, a reggelt és a délutánt, az alkonyt és a csillagokat, a fák fülledt illatát, a folyó zöld hullámát, egy emberi szempár visszfényét, a magányt és a lármát! Mennyit ad, milyen gazdag vagyok, milyen megajándékozott, micsoda bőség, minden napszakban, minden pillanatban! Ajándék ez, csodálatos ajándék. A földig hajlok, úgy köszönöm meg.” Márai Sándor

Neked sem kell messzire menned, hogy mindezt felfedezd, csak nyisd ki a szemed és a füled. Kívánom, hogy minden nap találj rá a körülötted lévő csodákra, szépségekre!

Ha tetszett, oszd meg másokkal is!

Mi a véleményed? Írd meg!

RSS