A mai nap emlékezés azokra, akik bár fizikailag már nincsenek velünk, valójában mindig velünk maradnak. Van, aki a sírokhoz visz virágot, és ott gyújt mécsest, mások otthon, egy gyertya fénye mellett gondolnak a földi életből eltávozott szeretteikre.

Senki sem véletlenül kerül az életünkbe, minden embertől, akivel csak találkozunk életünk során, tanulunk. Eltávozott szeretteink, ismerőseink is hatással voltak, vannak ránk, általuk is váltunk azokká, akik ma vagyunk.

A halálban mindenki egyenlő. Számomra az őszinte emlékezést az elhunytakra nem az egyre hivalkodóbbá váló síremlék, vagy a sírokra vitt hatalmas virágkoszorú, és az egyre csicsásabb mécses jelenti. Nem a külsőségek, hanem a belső érzések a fontosak. A fiam például úgy idézte fel emlékeit a nagyszüleiről, hogy közben a kopott sírfeliratot betűnként, számonként újra festette. Több órát igénybe vett, mire elkészült vele, és szerintem ennél jobban nem is fejezhette volna ki el nem múló szeretetét a nagyszülei felé.

A mai napon nem csak eltávozott szeretteimre emlékezve gyújtok gyertyát, hanem azon, számomra sokszor névtelen emberek emlékére is, akik szolgálat közben, vagy háborúban, “békében” áldozatként vesztették életüket. Sokan nyugszanak közülük jeltelen vagy közös sírban, és van, akinek még ennyi sem jutott végtisztességként.

Juhász Gyula – Consolatio
Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,
Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.
Ők itt maradnak bennünk csöndesen még,
Hiszen hazánk nekünk a végtelenség.

Emlékük, mint a lámpafény az estben,
Kitündököl és ragyog egyre szebben
És melegít, mint kandalló a télben,
Derűs szelíden és örök fehéren.

Szemünkben tükrözik tekintetük még
S a boldog órák drága, tiszta üdvét
Fölissza lelkünk, mint virág a napfényt
És élnek ők tovább, szűz gondolatként.

Minden múlandó, egyikünk földi élete sem örök, ezért november 2-án, a Halottak napján nem csak az eltávozottakra, hanem az élőkre is gondolok. Arra, hogy mennyire fontos minél többször, és jobban kifejezni, még életünkben, az egymás iránt érzett szeretetünket, tiszteletünket, hálánkat, és segíteni egymást, addig, amíg még nem késő.

Cserháti Zsuzsa – Egy elfelejtett dal
Visszahoz egy régi perc,
megidéz egy fénykép,
míg csak élnem kell,
sose lesz másképp.
Ugyanaz a fájdalom,
ugyanaz az érzés,
az a búcsú szó,
amivel elmész.

Nem számít, hogy
hány év messzeség
az a perc ma sem múlt el még

Itt az éjjel,
és te nem vagy már velem,
hogy fogd a két kezem,
úgy mint régen,
és ha hívlak,
tudom, senki nem felel,
csak egy elfelejtett dal
sír a szélben

Kívánok a halottaknak és az élőknek is megbocsájtást, megnyugvást és lelki békét. Ha te is ezt kívánod, oszd meg cikkem másokkal is!

Mi a véleményed? Írd meg!

RSS