Anyának lenni jó! :-)


Az anyaság életem legnagyobb kihívása, kalandja, feladata, melyet örömmel vállaltam és vállalok ma is, hullámvölgyeivel, hegyeivel együtt. Mondhatnék nagy szavakat, de nekem elsősorban az emlékek jutnak eszembe.


Amikor megtudtam, hogy a szívem alatt egy új életet hordok, megfordult velem a világ és megváltoztak a fontossági sorrendek. Egyrészt nagyon örültem, másrészt egészségügyi végzettségem ellenére is tele voltam aggodalmakkal. Vajon jó anya leszek?

A várandóság ideje sajnos egybe esett párom sorkatonai szolgálatával, így sokszor kaptam magam rajta, hogy irigykedve nézek minden kismamát, aki mellett úgy tűnt, hogy többet van ott a párja.

Ettől függetlenül 1-2 rosszullétet leszámítva csodás hónapok következtek, amikor el kezdtünk megismerkedni egymással – én és a fiam. Beszélgettünk reggeltől estig, munkába jártunk, dolgoztunk, bevásároltunk, főztünk, jókat lakmároztunk, mostunk, takarítottunk, zenét hallgattunk, virágokat szagoltunk, sétáltunk, a nyári hőségben kókadoztunk, sokat aludtunk… és mikor velünk volt a párom, akkor ugyanezt folytattuk, hármasban.

Megálmodtam, hogy fiam lesz, szőke lesz és kék szemű, még a születés időpontját is én találtam el pontosabban az orvosomnál. (Fogadást is kötöttünk, egy üveg francia pezsgőben.) 🙂

Aztán eljött a nagy nap, jobban mondva éjszaka, amikor az órát lesve és görcsökben szenvedve riasztottam a nagyszüleim, hogy idő van, menni kell. A gyalogosan 5 perces út a kórházig akkor 40 percet vett igénybe, de azért meg-megállva lassan beértünk. A szokásos kórházi protokoll után a dokival együtt vajúdtunk. A fájások közti egyre rövidebb szünetekben a nővérek már mondták, hogy: “Doktor Úr, érik a pezsgő megvétele.”

1985.10.09-én, 6:44 perckor aztán meghallottam azt a bizonyos oá-zást és végre átölelhettem a fiam. Nem volt könnyű szülés, de akkor ott ez egyáltalán nem érdekelt.

“Abban a pillanatban, amikor a gyermek megszületik, megszületik az anya is. Soha nem létezett előtte. A nő létezett, de az anya még nem. Az anyaság valami teljesen új érzés.” Osho

A távirat repült Tatára, és estére párom is megérkezett, csak a vonaton vette észre, hogy az ingére a társai felírták: “Fiad született.”

Sosem felejtem el a kézmozdulatokat, amikor szoptatás közben picurka ujjával az arcomat felfedezte, mi se tudtuk levenni a szemünket róla, az a csodás babaillat pedig mindent körbeölelt.

A kórházból hazatérve kemény, mégis csodás éjszakák és nappalok következtek. Bár könyveimből és az iskolából sok tudnivalót összegyűjtöttem, a gyakorlat azért egészen másnak bizonyult. Az első fürdetést a keresztmama örömmel átvállalta, és mi szépen apránként kitapasztaltuk, hogy mit hogyan is kell.

A szülőség olyan “tantárgy”, amelyből nap, mint nap vizsgázunk, csak épp túl sok a nem túl egységes tananyag. Jobbnál-jobb ötletekkel bombázott a család, az ismerősök, a könyvek az újságok, a tv, a védőnő, a gyerekorvos…, hogy milyen is egy jó anya. Tisztelet a kivételnek, de az összes “jó tanácsról” időnként csak az jutott az eszembe, hogy a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve.

A gyerekek láthatatlan adóvevő készülékeikkel senkinél sem jobban ránk vannak hangolódva. Megérzik, ha kiegyensúlyozottak, vagy épp feszültek, fáradtak vagyunk. A közléseink számottevő része nonverbális, azaz nem azon van a hangsúly, amit mondunk, hanem azon, ahogyan mondjuk, és elsősorban a tetteinkkel és a példamutatásunkkal nevelünk.

“Csak a gyerekek tudják pontosan, mi folyik a világon. Jobban látnak, mint a felnőttek, jobban hisznek, őszinték, és mindig, de mindig megmondják, hol a helyünk.” Cecelia Ahern

Felszabadító érzés, ha az önmagaddal szembeni, sokszor maximalista elvárások mellett is meg engeded magadnak, hogy rácsodálkozz és élvezd az anyaság hozta ösztönös cselekedeteid és a benned, gyermekedben és körülötted zajló változásokat.

Miközben megmutatod és megtanítod mindazt, ami neked már természetes, egy gyerek szemszögéből te is felfedezheted újra a világot. A körülötte létező természet és állatvilág, emberek, tárgyak felkutatása, kíváncsi rácsodálkozása téged is lázba hoz, és újra megismerheted a felnőttként is benned élő gyermeket. Ne hagyd hogy a tegnap és a holnap túl sokat raboljon el a mából.

Előttem van, amikor megtette az első önálló lépéseit és elesett. Bár sírásra görbült a szája, de mivel én (ijedtségem leplezve) nevetve azt mondtam, hogy Hoppá, Ő is felnevetett.

Első hetes bölcsődés volt, amikor a munkahelyemen hívott a dadus kissé kétségbeesetten: “Anyuka, a fia egyfolytában csak azt mondogatja sírva, hogy mamm, mamm, …, szerintem el kellene jönnie érte.” Miután tisztáztuk, hogy csak szomjas és a cumisüvegét hiányolja, mindketten jót nevettünk, aztán délután szótárt írtam a bölcsődében – a fiamhoz.

Volt, hogy időnként nem voltunk épp egy hullámhosszon, akkor közöltem vele, hogy vonuljon be a kedvenc macijával a fotelbe, és szóljon, ha már normális. Egy kis idő múlva kijött hozzám és közölte: “Má nomáis vagyok”. Olyan is volt, hogy én kértem, hogy most hagyjon, majd szólok, ha már normális vagyok. Ez a szólásunk, szokásunk mai napig megmaradt.:-)

A gyerek a legtisztább tükör arra, hogy megláthasd benne, milyen is vagy. Egyszer egy fárasztó munkanap után hazamentem, és bár semmi különös okom nem volt rá, de mégis leteremtettem. Erre ő azt mondta csípőre tett kezekkel, mérgesen: ” Ha a dógozódba felmérgesítettek, ne velem veszekedj.” 4,5 éves volt. Lehajoltam hozzá és sírva bocsánatot kértem. Egy életre belém ivódtak szavai, és akkor megfogadtam, hogy amennyire lehet, ezt többé nem követem el.

“A gyermeki lét nagy titka nem az, hogy gyermekeinknek sokat kell tanulniuk tőlünk, hanem az, hogy nekünk kell sokat tanulnunk gyermekeinktől.” Menachem Mendel Schneerson

Ma is elevenen élnek bennem az első szavak, mosolyok, a kétségbeesett keserves sírások, a dacos Nem-ek, a sok-sok kérdés, az összebújások, ölelések, no meg a szemtelen megjegyzések, a kamaszos lázadó tettek, és az őszinte beszélgetések, kibékülések… A kedves kis rajzok és a bókolva átnyújtott kisvirágok némelyikét pedig még ma is őrzöm.

Előttem van az első óvodai, iskolai nap, az önbizalmát időlegesen csökkentő kudarcok, a szárnyakat adó sikerek, az első randevúja feletti izgalma, a ballagások, a munkába állásának napja…

Nem férek bele a mostanság oly trendi “tökéletes szuperanyu” szerepbe, nem vagyok mindenható, sem tökéletes, és nem gondolom, hogy csak az anyák képesek a gyereknevelésre. Hiszem, és tapasztalatból már tudom is, hogy a párommal összehangolt, közös szervezéssel megoldható, hogy egyszerre lehessek anya, nő, és önmagát kereső-kutató, megvalósító spirituális ember. Szívem minden szeretetével szeretem a fiam, így saját vágyaim sokszor háttérbe szorulnak, de közben mégsem áldozom fel magam hősiesen az anyaság oltárán. Nem csak anya vagyok, még ha az anyaság az életem legnagyobb ajándéka is.

Szülőként számos “hibát” elkövettem, és valószínűleg még fogok is. Azt azonban mindig szem előtt tartom, hogy minden gyerek különálló egyéniség, és nem azért érkezett hozzánk, hogy a mi vágyainkat és céljainkat beteljesítse, hanem, hogy a saját életét élje.

A kapcsolatunk gyermekem apjával nem működött, és egy ideig egyedül neveltem a fiam, ami egyáltalán nem volt “fáklyás menet” (annak ellenére sem, hogy nem marakodva váltunk el, és a mai napig is jó a kapcsolatunk). A gondokat még azzal is tetéztem, hogy azt hittem, rá vagyok kényszerítve, hogy átvegyem a férfi szerepet is. Ezzel nagy hibát követtem el, de szerencsére még időben észhez tértem. A családunkban megmaradt a demokratikus szellem, de a férfiak férfiak lehetnek, én pedig megélhetem anyai, női, és egyéb szerepem.

Fontos, hogy rohanó, zsúfolt világunkban is mindig legyen elegendő időnk a gyerekünkkel foglalkozni, játszani, meghallgatni, biztatni, vigasztalni.

“Ha anya vagy, sohasem maradsz igazán egyedül a gondolataidban. Egy anya mindig kétszer gondolkodik: egyszer önmagáért, másodszor a gyermekéért.” Sophia Loren

Minden gyerek és szülő más és más. Vannak anyák, akik még a széltől is óvják gyerekeiket, “vitrinbe tartják”, (pedig majomszeretetük önállótlanná tehet), mások pedig túlzott szigorral terelgetnek az általuk hitt “siker” irányába. Amelyik módszer beválhat az egyik gyereknél, az a másiknál kudarcba fulladhat.

“Néha kinyitjuk a szánkat, és a saját szüleinket halljuk megszólalni, s néha a gyerekeink szájából saját magunkat halljuk.” Steven Saylor

Nincs biztos recept, de a szeretet, a törődés, és az odafigyelés meglátszik a gyerekeken. Ha megismerjük az egyéniségét, személyiségét, akkor könnyebben el tudjuk dönteni, hogy az adott szituációban akkor éppen mi segíti elő a legjobban a lelki fejlődését, és az életben való boldogulását.

“A legtöbb, amit a gyerekeinknek adhatunk: gyökerek és szárnyak.”
Goethe

Számomra az a lényeg, hogy a fiam tudja, hogy bármikor számíthat rám, amíg csak élek, mert iránta érzett szeretetem nem ismer távolságokat és időt, és érzi: mindig van hova hazamennie.

“Amikor gyermeked azt látja rajtad, hogy belülről sugárzol, boldog vagy, örülsz az életnek, az életednek, akkor ne aggódj, érezni fogja, hogy beszélhet az érzéseiről, problémáiról veled, mert tudja, hogy benned nem ellenséget, hanem társat lát.” Marie Clarence

Az elmúlt 25 év során számos élmény összekovácsolt bennünket a fiammal, és mindkettőnk érdeme, hogy továbbra is szeretjük az éjszakákba nyúló dumcsi-partikat, a közös terveket, kihívásokat és megvalósításokat, a bohóckodásokat, filozofálgatásokat.

A fiam tanított meg igazán érezni, sírni, nevetni, hinni, remélni, kitartónak, elkötelezettnek, következetesnek, bátornak és türelmesnek lenni. Senki nem tud annyira őszintén “csak úgy” megnyilvánulva meglepni egy cetlire írt üzenettel, kis virággal, öleléssel. Általa sajátítottam el a feltétlen szeretetet. Anyának lenni jó! Minden hullámvölgyével és hegyével együtt.🙂

Ha Te is úgy érzed, hogy anyának lenni jó, csatlakozz hozzánk a > Facebook < oldalon!

Ha tetszett, oszd meg másokkal is!

2 hozzászólás:

  1. Kovács Zoltán

    Köszönöm… :’ )
    Szeretlek! ♥

    • Energildi

      Én is köszönöm, és én is szeretlek! 🙂