A sivatag szélén élt egy remete. Egy napon egy fiatalember kereste fel, aki így panaszkodott neki: „Olyan sok szent szöveget olvasok, elmélyülök a szavak szépségében, fel szeretném tartóztatni, és mint az örök igazság visszfényét…

…meg szeretném őrizni őket. De nem tudom, mert mindent elfelejtek, amit olvasok. Nem teljesen hiábavaló akkor az olvasás fáradságos munkája?

A remete figyelmesen meghallgatta, és amikor a fiatalember befejezte panaszkodását, felvetetett vele egy a kunyhója mellett álló kosarat, amelynek oldalára rásült a kosz, és ezt mondta:

– Hozzál nekem vizet benne a szemben levő kútról.

„Nem értette meg a kérdésemet?” – tűnődött a fiatalember. Kelletlenül fogta a piszkos kosarat és ment a kúthoz. A kosárból természetesen régen kicsorgott a víz, mire visszaért a kunyhóhoz.

– Menj még egyszer! – mondta a remete, a fiatalember pedig engedelmeskedett. Harmadszor, negyedszer is mennie kellett.

„Az öreg biztosan az engedelmességemet teszi próbára, mielőtt megválaszolja a kérdésemet” – gondolta magában. Újra és újra megtöltötte a kosarat vízzel, ami újra és újra kifolyt, mire a remetéhez ért.

A tizedik forduló után a remete végre abbahagyatta vele az értelmetlennek tűnő munkát.
– Nézd meg most a kosarat. – mondta.
– Egészen tiszta lett. – állapította meg a fiatalember.

Erre a remete azt felelte: „Így történik azokkal a szavakkal is, amelyeket olvasol és végigelmélkedsz. Nem tudod megjegyezni őket, átmennek rajtad, és ezért hiábavalónak tartod a velük való törődést. Holott anélkül, hogy észrevennéd, megvilágosítják gondolataidat és megtisztítják szívedet.”

Ha tetszett, oszd meg másokkal is!

Mi a véleményed? Írd meg!

RSS