A fecsegőkről


“A fecsegés kényszere a legtöbb ember számára egyértelmű az élet törvényével; fecsegnek, amíg élnek; addig fecsegnek, amíg élnek; nem gondolkoznak, hanem fecsegnek, tehát úgy érzik, vannak…


De a valóságban nincsenek, abban az értelemben, mint ahogy van az, aki gondolkozik; csak fecsegnek; s aki fecseg, nem gondolkozik. Gondolkozó ember, amikor csak lehet, hallgat; s mikor már nem lehet hallgatnia többé, akkor beszél, vagy ír. De ezt csak végső szükségben cselekszi. Nem, a fecsegő számára a szapora beszéd, mellyel világgá kelepeli mindazt a zagyva értesülést, lúgos vágyat, otromba megfigyelést, felületes észlelést, melyet érzékelő szervei közvetítenek tudata számára, életszükséglet. Talán megrepedne, ha nem fecsegne. A világ anyagát nem emészti meg; rögtön kiköpi és kihányja, azon nyersen, ahogyan befogadta. Nincs az a parancs, fenyegetés, mely lakatot tud tenni nyelvére. Ő fecsegi tele a világot, mely aztán elviselhetetlen lesz: a fogalmak eltűnnek, mikor a fecsegő megszólal, s a világ megtelik szavakkal.” Márai Sándor

“A fecsegés – a szellemi erők pazarló szétfolyása a világba. A fecsegés – rövid idő alatt felszínessé teszi a gondolkodást. A fecsegés – árulóvá teszi a tudót. A fecsegés – bohóccá tesz az embert. A fecsegés – akarattalanul is kártékonnyá tesz. A fecsegő – fél. Attól fél, hogy nem veszik észre. Ezért állandóan hang-jeleket küld a világba: Itt vagyok! Én is létezem! Ezért a régi bölcsek kevés beszédűek voltak. Mielőtt megszólaltak, megkérdezték maguktól: Amit mondani akarok, igaz-e, fontos-e, jó szándék vezeti-e? Csak a három „igen” jogosít beszédre.” Popper Péter

Ha tetszett, oszd meg másokkal is!